Látom, fiatal az arcod... heg sincs még nagyon rajta. Ifjú vagy, szinte szétszakít az erő és a tenni akarás. Szomjazol a tudásra, talán még a vérre is, ne is tagadd... a szemed mindent elárul. Gyere, foglalj helyet, a tűz majd melegen tart. Nem riadsz vissza egy vén tauren, és a teletömött pipájától, igaz? Helyes, akkor helyezd kényelembe magad, fogd meg ezt, és szívd amíg bírod. Addig én elmesélek neked egy történetet, amit eddig még biztosan nem hallottál...

Talán tisztában vagy vele, talán nem, de mi, druidák, azért vagyunk itt, hogy fenn tartsuk az egyensúlyt, melyet Föld Anyánk világunk hajnalán ránk bízott. Az örök smaragd álom mélyén még mindannyian egyek voltunk, eljött azonban az idő, mikor is kénytelenek voltunk felkelni, és harcba szállni a sötét kapun keresztül özönlő démonfajzatokkal. A fenyegetés valódi volt, rengetegen odavesztek, és a törékeny egyensúly is megbomlani látszott. Itt már nem holmi szakadár orkok és eszement emberek nevetséges összecsapásairól volt szó... egyetlen világunk, otthonunk, Anyánk élete forgott veszélyben. Ekkor talán még csak olyan idős lehettem, mint te most, de már akkor annyi szenvedést és fájdalmat láttam, hogy sokszor azt kívántam,

Roarr

bár soha ne ébredtem volna fel. Sok testvérem vére oltotta Kalimdor és Azeroth, a lángoló légió szűnni nem akaró tüze végett kitikkadt földjeit. De amint azt te is tudod felmenőidtől, végül, közös erővel sikerült lezárnunk a kaput, mely oly sok gyötrelmet hozott a másvilágról. Akkor még gondolni sem mertek rá, hogy mi lesz, ha ez megint megtörténik. Talán nem is akartak: a dicsőség és a mámor tengerében úszva Föld Anyánk gyermekei ismét talpra álltak, majd jóllétük, sok szabadidejük, vagy talán szimpla ostobaságuk miatt idővel egymás ellen fordultak. Ha engem kérdezel, ez meggondolatlan, barbár, sőt, magát az életet és a létet megszégyenítő viselkedés, mely nem méltó sem ehhez, sem más világhoz. No, látom, küzdesz már a füsttel. Fújd ki, de úgy, mintha a lelkedet próbálnád kipréselni a tüdődből... és akkor talán, egy röpke pillanatig tested otthont ad az ősök szellemeinek valamelyikének, akik annak idején a puszta létért küzdöttek. Ennyit igazán megérdemelnek, és hidd el, te is bölcsebb leszel.

Sok-sok év telt el... a gyarapodó civilizációkat nem kísértük figyelemmel, druida testvéreimmel csupán Föld Anyánk sebesüléseit akartuk begyógyítani. Hihetetlen, és szinte kimeríthetetlen erejének köszönhetően sikerrel jártunk, ezt követően pedig magányos életre adtam a fejem, hogy a természettel eggyé válva őrizzem, és vigyázzam az életünk bölcsőjét. Erdőről-erdőre, szavannáról-szavannára, szabadon,

Szerkezet

akár egy madár. Az efféle, embertől mentes élet gyönyörűsége, és végtelen békéje szinte még az én lelkem sérüléseit is maradéktalanul regenerálta. A közelmúltban azonban egy ismerős érzés kerített hatalmába, az érzés, amiről reméltem, hogy soha többé nem fog megérinteni. Amint tehettem, a tauren bölcsekhez fordultam, akik megerősítettek baljós előérzetemben: a halál szája ismét nyitva, és éhesebb, mint valaha.

Nem vesztegethettem az időt. Összeszedtem minden erőmet, és testvéreimmel együtt átmerészkedtünk a másvilágra, hogy még csírájában fojtsuk el a gonoszt. Akkor még nem is sejtettük, hogy már réges-rég elkéstünk, az események pedig visszafordíthatatlan medrekbe sodródtak...