Minden játéknak van egy főhőse. Sokszor még neve sincs, vagy teljesen közömbös számunkra, és csak egy a lényeg: Mihamarabb toljuk végig a sztorit az adott emberkével. Viszont van, amikor olyan érdekes figura kerül birtokunkba, hogy éveken keresztül, sőt soha sem felejtjük el.

Nem fér hozzá kétség, hogy a Lucasarts, vagy inkább Lucasfilm Games, adta a világnak a legtöbb ebbe a kategóriába tartozó figurát. Tulajdonképpen minden játékuk főhőse igen komplex, és nem egyszer teljesen háborodott emberke volt. Kezdjük a leghíresebbel: Guybrush Threepwood (1990). Mindannyiunk kedvenc "tengerésze". Akivel először kalózzá válása idején találkoztunk (bár tulajdonképpen az óta nemhogy kalóz nem lett, éppkézláb ember sem.), és csak annyit tudtunk róla, hogy senki sem ad neki Grogot, viszont 10 percig bírja tartani a levegőt víz alatt - Ez később be is bizonyosodott. Guybrush kalandjait négy egész estét betöltő kalandjátékon keresztül figyelhettük idáig. Eközben kedvencünk megtanult kardozni, inzultálni, szkanderezni és ezeket kombinálni. Rájött, hogyan lehet Halott kalózkapitányokat eltüntetni a Föld színéről, nagy zöldet köpni, több száz méterről (saját) hajót kilőni, telefonálni, meghalni, nőnek öltözni, voodoo babát használni, és nem utolsó sorban koponyákkal beszélgetni.
A következő a sorban Mr. Zak Mckracken (1988), David Fox kreatúrája, aki bensőségesebb kapcsolatba keveredett delfinekkel, kétfejű mókusokkal, bennszülött golfbajnokokkal, jakokkal, mindbenderekkel, és magával a királlyal is. Az egyszerű riporter, aki egy bulvárlapnak dolgozik, csak azért ment el seattle-be, hogy megírja a sztoriját arról a kis kétfejű patkányról, ám amibe belekeveredett, az még a legmerészebb kitalált sztorijait is lekörözte. Kalandozása során a világ minden pontjára, valamint egy másik bolygóra is eljutott, három egyszerű kristály érdekében, melyeknek segítségével megállíthatta azokat, akiknek a feje csak egy cowboykalapba fért bele. Azóta is minden vágyam, hogy tojást robbantsak egy repülőgépen.

A Maniac Mansion (1987) sem fukarkodott idióta szereplőkkel, sőt a Day of the Tentacle-ben (1993) minderre még rá is dobott egy lapáttal. A meghatározó figura mindenféleképpen Bernard Bernoulli úr volt, aki tulajdonképpen egy örökeminens, sok kis tollal a mellényzsebében. Szegény srác igen kikészülhetett kalandjai során, hiszen először Dave haverja vitte el egy őrült tudós (Dr. Fred Edison) házába, akinek egy igen fura és nagydarab zöld hörcsög- és sajtmániás gyermeke, valamint egy nimfomán és telefonfüggő felesége volt. No meg két egészen egyszerű emberméretű csáp és egy meteor. Miután ezen a kalandon túltette magát emberünk egyszerűnek nem mondható haverjaival, később újra visszatért a házba, és egy vécén kellett magát lehúznia, ha időutazást szeretett volna végrehajtani. Mindezt ugyebár azért, mert a lila csáp beleivott a szennyvízcsatornába.

Aztán jött a Lucas kalandjátékok második korszaka, melyet már a PC-n követhettünk nyomon. Jött Ben, a motoros vagány és brigádja, a Polecats, a Full Throttle (1995) nevű játék keretein belül. A cég ezzel a játékkal, és szereplői gárdával sem okozott csalódást. Ekkor már izomból hallgathattuk a dumát a figurák szájából, amely igen sokat dobott a hangulaton. Bent nem arról ismerhettük meg, hogy sokat teketóriázott volna. Ha kellett szétrúgta a kocsma ajtaját, és orrkarikájánál fogva győzte meg a csapost igazáról. Teljes nyugalommal suhintott lánccal a motoros ellenfelekre, sőt ha kellett, még meg is vakította őket. Még akkor sem rándult meg az arca mikor ártalmatlan kis Duracell nyuszikat kellett az aknamezőre küldeni. Ha a sors úgy akarta, felgyújtotta magát egy roncsderbi kellős közepén, vagy átugratott egy limuzint, csak úgy. Egyszer láttuk igazán borulni, de akkor Ripburger sunyi volt, mert hátulról ütött.
Voltak még páran, akik ugyan véleményem szerint nem csináltak akkora karriert, mint kollégáik, ám ha megemlítik nevüket, tudjuk miről is van szó: Manny Calavera (Grim Fandango), Loom, Sam, Max, vagy a Dig csapata. A Lucasarts játékok másik nagy erénye amellett, hogy imádnivaló főhőseik voltak az volt, hogy az "epizódszereplők" is frenetikust alakítottak. Gondoljunk csak LeChuck-ra, az élőhalott kalózkapitányra, Dr. Fredre, az őrült tudósra, az idegen mindbenderre, akinek kedvenc káromkodása a Zlorfik volt, a nyavalygós riporternőre a Full Throttle-ből, az ismeretlen sírásóra, akit egy voodoo-baba segítségével szurkáltunk több ezer kilométer távolságból, vagy az én személyes kedvencemre, Murray-re a beszélő koponyára.
Ezekből a dolgokból én egyet tudok leszűrni: A Lucasartsnál nagyon kreatív és szellemes emberek ültek, és ülnek máig is. És csak reménykedni tudok, hogy még sokszor bebizonyítják ezt nekünk a jövőben.